A Gyűrű Szövetsége útban van a Végzet Hegye felé, közben azonban északon hatalmas támadás készülődik. A szervezkedés hátterében egy legendás harcos, Agandaur áll, aki közvetlenül Szaurontól kapja utasításait. Középfölde veszélyben forog, ideje hát fegyvert ragadni!

A Lord of The Rings: War in the North fejlesztői rájöttek arra az apróságra, hogy Frodó, Samu és a többiek csillaga már leáldozott, maga Középfölde azonban még mindig rengeteg kihasználatlan lehetőséget rejt magában. Bizony, Gandalf és Aragorn hűséges rajongói most kapaszkodjanak meg: a játékban csak pár jelenet erejéig találkozhatunk a jól ismert szereplőkkel, ráadásul még a helyszínek nagy része is az újdonság erejével fog hatni.

A fejlesztők ezzel pengeélen táncoltak: úgy kellett új eseményeket beleszőni a Gyűrűk Ura regények sztorijába, hogy az tökéletesen illeszkedjen Tolkien világába; úgy, hogy elhiggyük, ez tényleg így történt, csak épp a könyvek nem tesznek róla említést. A Snowblind Studios sajnos kicsit bátortalanul közelítette meg a dolgot, és nem mert igazán nagy jelentőségű eseményekkel dobálózni, a végeredmény így egy elég lapos, egysíkú cselekmény lett. A történet szerint Szauron egyik leghűségesebb szolgája, Agandaur elsöprő erejű támadást tervez Völgyzugoly ellen, ezért a Gyűrű Szövetsége mellett, létrejön egy jóval kisebb, háromfős csapat is, akik Agandaur megállítását tervezik.

Abból, hogy három főszereplőnk van, egyenesen következik a karakterválasztás és a kooperatív játék lehetősége – utóbbiról később lesz szó, egyelőre térjünk ki az egyes szereplők közti különbségekre. Van egy erős, de lassú törpünk, Farin, egy dúnadán vadászunk, Eradan és egy tünde varázslónk, Andriel; melyek mind teljesen eltérő játékstílust képviselnek…Vagy mégsem? A fejlődési rendszer miatt, gyakorlatilag bármilyenre átformálhatjuk az egyes harcosokat, Farin is lehet ugyanolyan jó íjász, mint Eradan, és akár Andrielből is faraghatunk profi közelharcost.

A játék főmenüjében azonnal kiválaszthatjuk, hányan és milyen felosztásban szeretnénk játszani: dönthetünk az osztott képernyő mellett, játszhatunk online, vagy akár kombinálhatjuk is a kettőt (2 játékos osztott képernyőn + 1 online); a War in the North ezen a téren több, mint jól teljesít. Persze akkor sincs gond, ha nem sikerül társakat találnunk, ebben az esetben gép által irányított útitársakat kapunk Középfölde megmentésére.

A játékmenet az imént elhangzottaknak megfelelően erősen épít a csapatmunkára, valamint az egyes karakterek jellemző képességeire. Alaphelyzetben Farin feladata az ellenfelek feltartása és aprítása az első sorból, míg Eradan a háttérből támogatja őt nyílvesszőivel, Andriel pedig ott segít, ahol tud, különleges varázslataival. A csapatmunka egyedüli játék során is tökéletesen működik; az A.I. az esetek nagy részében tudja, mi a dolga, és azonnal a segítségünkre siet baj esetén. Apróbb malőrök persze olykor-olykor becsúsznak (pl. lemaradó / eltűnő társak), de ez bocsánatos bűn, mivel tényleg csak nagyon ritkán fordulnak elő.

Tesztünk alanya az első olyan Gyűrűk Ura játék, mely M-es besorolást kapott, vagyis direkt a felnőtt korosztály volt a célközönség, és ez nem véletlenül lett így. A harcok során repkednek a végtagok, vér terít be mindent és egymást követik a brutális (és igen látványos) kivégzések és mozdulatok. Hőseink nincsenek valami sok kombóval felszerelve, de a később megszerezhető képességek némileg javítanak a változatosságon, az akció ráadásul egy másodpercre sem áll le.

Törp harcosunk különböző csapásokkal és csatakiáltásokkal lett felruházva, a csapat vadásza képes láthatatlanná válni a kutató szemek számára, varázslónk pedig többek közt védelmező kört hozhat létre – ezekből is látszik, hogy a képességek igazán együtt, kombinálva életképesek. Andriel első látásra gyengének tűnhet, de mint később kiderül, ő a csapat talán legfontosabb tagja képességei miatt: a védelmező körön belül (ami gyógyít, és megvéd a távolsági támadásoktól) vígan irthatjuk az orkokat bármelyik karakterünkkel, így érdemes kihasználni a különleges varázslatot.

A játék nem a gyenge idegzetű játékosoknak készült, abból a szempontból sem, hogy három-négy bekapott találat is elég a földre kerüléshez. Szerencsére ilyenkor még nincs veszve minden – ha valamelyik társunk időben a közelünkbe ér, feléleszthet bennünket, és újult erővel vethetjük magunkat a harcba. A többi „hack’n’slash” alkotással szemben itt elég sok ütést elbírnak ellenfeleink, ez pedig két dolgot von maga után: a harcok némileg lassabb tempójúak, és nem érdemes fejjel előre nekirontani a legnagyobb ellenfeleknek. Helyette inkább egyesével, folyamatos védekezés és mozgás közben érdemes leszámolni az orkokkal, goblinokkal és trollokkal.

Manapság minden olyan játékra ráaggasztják az RPG jelzőt, amiben lehet szintet lépni, a War in the North azonban ennél sokkal-sokkal többet nyújt. Egy Skyrim vagy Dragon Age-szintű szerepjátékkal nyilván nem veheti fel a harcot, de rengeteget merített belőlük (különösen a Dragon Age 2-ből), és kicsit egyszerűsítve elhozta azokat „hack’n’slash” formában.

A leglényegesebb RPG-elem egyértelműen karaktereink folyamatos fejlődése: minden egyes megölt szörny és teljesített feladat XP-jutalommal jár, mely idővel szintlépést eredményez. Szintlépéskor kapunk elosztható pontokat, melyekkel növelhetjük harcosaink erejét, ügyességét vagy épp állóképességét, valamint kapunk egy-egy Skill pontot, melyet új mozdulatok megszerzésére költhetünk. A három főszereplő kapott egy-egy teljesen eltérő képesség-fát, melyek három-három részre lettek osztva – ez, kombinálva az elosztható pontokkal, rengeteg lehetőséget eredményez.

Kalandozásaink során találhatunk széttörhető hordókat, eldugott kincsesládákat és hasonló finomságokat, melyek jó eséllyel valami értékes holmit vagy pénzt rejtenek. Élettöltő bájitalok, páncélzatok (beleértve a csizmákat, kesztyűket is), fegyverek és amulettek sokasága vár ránk – tényleg egészen meglepő, milyen komoly hangsúlyt kaptak az RPG-elemek a játékban.

A világtérképen megtalálható helyeket két csoportba sorolhatjuk: vannak a táborok / városok, és a küldetések helyszínéül szolgáló területek. Előbbiekben feltölthetjük készleteinket, megjavíttathatjuk felszerelésünket, és mellékküldetéseket vállalhatunk a városlakóktól, míg utóbbi egyértelműen a kőkemény akcióról szól. A pályák teljesen lineáris felépítésűek, így eltévedni nem fogunk; általában egymást követik a kisebb termek vagy nyitott területek, melyeken csak az összes ellenfél levágása után juthatunk tovább a következőbe, néha pedig egy-egy főellenfél is bekerül a képbe.

Még a játék elején szert teszünk egy igazán hasznos útitársra, Beleramra, aki végigkísér minket kalandjainkon. Beleram az óriás sasok faját képviseli, így – méretéből adódóan – akár nagyobb ellenfeleket is azonnal képes leteríteni, és őrtornyok vagy kapuk ellen is bátran bevethető. Beleramot csak sastollak birtokában idézhetjük meg, így érdemes csak vészhelyzet esetén elhasználni azokat, mert ha elfogynak, magunkra maradunk.

Megemeljük nem létező kalapunkat a War in the North előtt, ugyanis a lehetőségekhez mérten sikerült hűnek maradnia a könyvekben leírt univerzumhoz. Nincsenek másfél méteres karddal rohangáló lovagok, gépfegyver gyorsaságával tüzelő számszeríjak vagy varázslatok, melyek egy szempillantás alatt végeznek az összes ellenféllel – amennyire egy fantasy történet a valóság talaján maradhat, a Gyűrűk Ura ezt teszi, és szerencsére a játék is igyekszik ezt szem előtt tartani. Ez az apróság valószínűleg csak a sorozat rajongóinak tűnik fel, nekik azonban sokat jelenthet.

Eddig csupa pozitív élményről számoltunk be, a grafika pedig még erre is rátesz egy lapáttal, a játék látványvilága ugyanis kifejezetten szépre sikerült. Legyen szó Brí esős kisvárosáról, a gyönyörű Völgyzugolyról, vagy épp egy kísértetjárta kriptáról, a War in the North minden helyszíne kellően részletes és hangulatos lett. A karakterek és az ellenfelek kidolgozottsága is példaértékű (néhány viaszbábu-szerű figurát leszámítva), a filmekben is szereplő alakokat pedig gond nélkül meg lehet ismerni. Sőt, akár még beszélgethetünk is velük…

Most pedig következzék “a miért nem lesz az Év Játéka a War in the North”- rész, mert hiába a sok-sok pozitív csalódás, végig azt érezzük, hogy a játékból valami hiányzik. A harc élvezetes, de olykor mégis átcsap unalomba – gyakran öt-tíz percig küzdünk ugyanazokkal az ellenfelekkel, és már alig várjuk, hogy történjen valami változás. Karaktereink lapos jelleme sem segít sokat: a regény szereplőit azonnal megszerettük, és törődtünk velük, a War in the North karakterei azonban csak egyszerű sorkatonának tűnnek mellettük, akik csöndben teszik a dolgukat. Ezen apróságok miatt az alkotás elég hullámzó teljesítményt nyújt; olykor egy teljesen átlagos játéknak tűnik, máskor pedig alig bírjuk abbahagyni.

A Lord of the Rings: War in the Norths igazi újdonságokat nem mutat fel, inkább ügyesen kombinálja az elmúlt idők sikerjátékainak tulajdonságait – ezt azonban nagyon jól csinálja. Az orkok, élőhalottak és egyéb rusnyaságok vadászata egyedül és csapatban egyaránt élvezetes, a szerepjátékos elemek miatt pedig, akár többször is nekifuthatunk a történetnek, és teljesen eltérő irányba fejleszthetjük karaktereinket. Nem volt könnyű megszülni a végső pontszámot, mert egy Gyűrűk Ura-rajongónak nyilván sokkal többet nyújt a játék, mint egy, a történetet nem ismerő játékosnak – Tolkien-kedvelők tehát nyugodt szívvel hozzáadhatnak egy pontot az értékeléshez.

Trailer:

trailer 2: